Amit a szerelemről tudni lehet…. Már tudom :)

Nem tudom, hogy miért írom ezt éppen ezen az oldalon, csak írom. Az utóbbi időben sok időt töltök az ebben a témában való merengéssel….

32 éve nem először szúrt meg Ámor nyila. Az azóta tartó szerelmem a harmadik a “nagy” szerelmek sorában és úgy tűnik, hogy ez jó hosszú kihordású.

Az elsőnek egy hirtelen tragédia vetett véget. Imádtam, de sosem mondtam el neki…

A másodiknak az vetett véget, hogy fél év után olyan mély és őszinte barátsággá alakult, aminek addig a létezéséről sem tudtam (sőt ha nem velem történik, el sem hinném, hogy van ilyen). Hosszú ideig tartott és kimondhatatlanul sokat kaptam tőle és általa. Ex-szerelmemet és egyben legjobb barátomat szintén elveszítettem. Alig tudtam feldolgozni… Bár addigra tizenöt éve házas voltam már, nem sok kellett volna hozzá, hogy utána menjek. Teljes összeomlás…

És most annyit, de annyit gondolok arra, hogy milyen mérhetetlenül nagy az én adósságom a párom irányába! Harminckét év együtt, ebből huszonnyolc házasságban. Harminckét év az életünkből, amiben minden előfordult: szikrázó szerelem, féltés, megbántás, bántódás, öröm és bánat. Szeretet…

Emlékszem, hogy miután pár hónap után egyetlen szavas, tömör vallomást tettem neki, sokáig mondogatta, hogy meg volt róla győződve, hogy valamelyik barátnője után koslatok, ezért keresem a társaságát. Én meg meg voltam róla győződve, hogy senki előtt nem volt titok, ki után ácsingózok. Azt hiszem, hogy nagyon is nyilvánvaló volt bárki számára. A barátnői bár aranyosak voltak, sosem vonzottak. Hiányzott valami mindegyikükből. Nem volt saját fényük, színtelenek és kopottak voltak, akiken csak akkor csillant meg valami, ha ő is ott volt és valami nekik is jutott a ragyogásából. Visszatükröztek egy keveset az ő fényéből. Én mindig így láttam.

És az én kedves feleségem, aki nem olvassa ezt az oldalt szerencsére, talán sosem fog erről értesülni. Jobb is. Még azt hinné, hogy valami nagy dologra hajtok. Mondjuk egy szűrőre a kerti tóba vagy valami ilyesmi.

Többször hallottam már, hogy romantikusként jellemeznek. Azt sem tudom, hogy mi az. Csak így szeretek. A magam módján.

És még mindig nem tudom, hogy miért írok most éppen erről és hogy miért jár-kell bennem ezeknek az emléke már napok óta. Jó lenne rájönni, hogy nem valami hülye félelem okozza….

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.